Interjú az Aksaray Egyetem adjunktusával
Önder Islek: Egyetemünk nagy hangsúlyt fektet a fogyatékos hallgatók támogatására. Ebben egész biztosan fontos szerepet játszik az is, hogy én vak vagyok, hiszen az egyetem vezetése nap mint nap látja, hogy képes vagyok elvégezni a munkámat. Azt gondolom, ez hozzájárul, hogy jobban bíznak a fogyatékossággal élő hallgatókban is.
Gombás Judit: Említette, hogy nagyon kevés a látás szakos gyógypedagógus Törökországban, így a többségi iskolákban tanuló diákok alig-alig jutnak speciális megsegítéshez.
Ö. I.: Igen, Törökországban összesen két egyetemen lehet látássérülésre specializálódni: Ankarában a Gazi Egyetemen és nálunk itt Aksaraiban. Az érdeklődés ugyanakkor jelentős – nálunk a gyakorlati órákon is minimum hetven hallgató van egyszerre jelen. Nem kis kihívás ekkora publikumnak pl. Braille írást tanítani. Ráadásul nincsenek pontírógépeink, így a hallgatóink Braille táblával dolgoznak, ami sok országban már muzeális eszköz. A tanszéken összesen hárman dolgozunk. Törökországban BA diplomát adó képzéseken csak Ph.D fokozattal lehet tanítani, így oktatóból is hiány van.
G. J.: Léteznek Törökországban speciális iskolák látássérült tanulók számára?
Ö. I.: Igen. Nálunk az alapképzés négy év, ezt követi négy év középső iskola, majd újabb négy év gimnázium. 17 speciális iskola áll a látássérült tanulók rendelkezésére, ám speciális gimnázium nincsen Törökországban; az oktatás e szintjén mindenki többségi iskolába jár. Magyarországgal ellentétben nálunk nincsen külön iskola vak és gyengénlátó tanulók számára. Ez sajnos azt eredményezi, hogy a gyengénlátó tanulók is „vakos” technikákkal kényszerülnek tanulni, pl. Braille-ben írnak és olvasnak ahelyett, hogy elsajátítanák a síkírást. Így speciális optikai segédeszközök sem állnak a rendelkezésükre. A megsegítés igen hézagos. Bár a törvény előírja, hogy biztosítani kell pl. egyéni órákat a látássérült diákoknak, az esetek túlnyomó többségében nem elérhető gyógypedagógus. Ha szükséges, pl. matematikából még csak-csak hozzájut a tanuló egyéni órákhoz, ám fehér bottal közlekedni már nincsen aki megtanítsa, ha többségi iskolába jár.
G. J.: Gondolom, a legtöbb látássérült tanuló ezért a speciális iskolák valamelyikébe jár?
Ö. I.: Alapvetően igen, bár az utóbbi években ez változóban van. Egyre több ugyanis a halmozottan sérült látássérült gyermek a speciális iskolákban, viszont a „csupán látássérült” és a halmozottan sérült látássérült tanulók diferenciált oktatása nem igazán megoldott. Ezért sok szülő úgy érzi, hogy vak gyermeke nem részesül az őt megillető színvonalú oktatásban. A többségi iskolákban tanulók esetében problémás, hogy hozzájussanak adaptált tananyagokhoz. Az Oktatási Minisztériumtól alapvetően lehet pontírású tankönyveket igényelni, ám ezek nincsenek megfelelően adaptálva, és a tanulók visszajelzései szerint gyakran használhatatlanok, vagy használatuk nehézkes.
G. J.: Milyen arányban sikerül aztán a látássérült embereknek a munkaerő piacon érvényesülni?
Ö. I.: Pontos statisztikai adatot sajnos nem tudok mondani. Az viszont egyértelmű, hogy a látássérült lányok és nők jelentős hátrányban vannak: sokkal kevesebben tanulnak, mint férfi társaik, és sokkal kevesebben is dolgoznak. Ez általában is igaz Törökországban a nőkre, különösen a vidéki területeken. De a fogyatékossag élő és látássérült nők körében ez a hátrány még inkább jelentkezik.
G. J.: Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az önök kultúrájában társul-e bármilyen sztereotípia a vaksághoz?
Ö. I.: Vallási vonatkozású igen. Sokan úgy hiszik, hogy a fogyatékossággal élő emberek kiválasztottak. Bár a Földön szenvednek, mégis, egyfajta közvetítő szerepet tulajdonítanak nekik az utca embere és Isten között. Nem egyszer kérnek meg idegenek az utcán, hogy imádkozzak értük. Érdekes lehet talán az is, hogy Törökországban alig találkozni vakvezető kutyával. Egyrészt meglehetősen kaotikus nálunk a közlekedés, amivel nem biztos, hogy egy kutya meg tudna küzdeni. Ugyanakkor a Korán szerint a kutya tisztátalan állat. Bár manapság egy szervezet már képez vakvezető kutyákat, amíg nem létezik az országunkban semmilyen törvényi szabályozás a segítő kutyákkal kapcsolatban, addig nem mondhatom, hogy egyszerűsítenék egy vak ember életét. Pl. egy étterem tulajdonosának jogában áll a vak vendéget kutyával nem beengedni mondván, hogy a kutya tisztátalan állat.
G. J.: Nagyon köszönöm a beszélgetést! Öröm, hogy ellátogatott hozzánk!