„Pont a napokban lenne a kerek harmincéves jubileum” – interjú Prónay Beáta főiskolai docenssel

Gombás Judit: Bár az utóbbi években jó pár közös szakmai úton jártunk és sok időt töltöttünk együtt, sosem kérdeztelek meg, hogy miért lettél gyógypedagógus.

Prónay Beáta: Kislány koromban orvos akartam lenni. Az apukám orvos volt, akit bálványoztam, de sajnos nem mentek az orvosi felvételihez szükséges  tantárgyak. Biológiából jó voltam, az a gyógypedagógia felvételihez is kellett, viszont a kémia és a fizika nem az én utam volt. Akkoriban csak az ELTE-n indult éppen újra a pszichológus képzés, ahova évente mindössze tíz főt vettek fel. Mivel "Ratkós" voltam, rengetegen érettségiztünk egy évfolyamban és úgy gondoltam, hogy pszichológiára biztosan nem vennének fel. Bár Miskolcon éltünk, sárospataki gimnáziumba jártam, sőt édesapám is a Sárospataki Angol Internátusban tanult. Speciális angol tagozatos osztályba jártam, amilyen akkoriban az egész országban nem volt sehol máshol, csak Sárospatakon. Mindig voltak angol anyanyelvű nyelvtanáraink. Az osztályunk nagyon erős volt, büszkén mondhatom, hogy az országból válogattak össze minket. A jegyeim alapján a középmezőnybe tartoztam, mert gyenge általános iskolából érkeztem. A kollégiumban nagyon szigorú szabályok szerint éltünk, ami szerintem ma már elképzelhetetlen lenne egy fiatalnak. Bár ez a helyzet egy életre kikezdte az önbizalmamat, mégsem bántam meg, hogy oda jártam. Máig élő barátságokat szereztem a négy év alatt.

Tehát a gimnáziumban lapozgattam a felvételi tájékoztató könyvet és azt láttam, hogy a gyógypedagógián sok pszichológiát lehet tanulni. Persze több tanárom igyekezett lebeszélni. Az osztályfőnököm röviden és velősen közölte velem, hogy ehhez nekem biztosan nem lesz türelmem... Emlékszem a felvételire, Lányiné is a bizottságban volt. Mit mondjak, pocsékul felvételiztem, szerencsére mégis felvettek. Nem volt kétséges, hogy látássérültekről szeretnék tanulni, mert engem ez a terület vonzott, más sokkal kevésbé. Azt nem tudom megmondani pontosan, hogy miért.

G. J.: Milyen volt felkerülnöd Budapestre?

P. B.: Épp a napokban gondolkoztam ezen. Csak utolsó pillanatban derült ki, hogy fellebbezéssel felvettek, alig volt időnk felkészülni. Az első évben egy spájzból kialakított kis szobát béreltem, aztán gyorsan megtanultam közlekedni a városban, nem voltak gondjaim. Az utolsó évet már levelezőn csináltam, mert a Vakok Iskolájában egy tanár betegség miatt kiesett a munkából és az egyik csoporttársammal felesben elvállaltuk a feladatkörét. Akkor még hatnapos munkahét volt, úgyhogy három-három napot dolgoztunk a héten.

G. J.: Milyen korosztályt tanítottál először?

P. B.: Nevelőtanár voltam a C1-ben, a "C "a tanulásban akadályozott csoportot jelentette. Szerettem azt a munkát, ezért nagyon elkeseredtem, amikor később felvettek főállásba és végül nem kaptam meg azt az osztályt. Szerintem a nevelőtanárság borzasztóan színes dolog! A későbbi osztályom nagyon mozgékony volt, mentünk például cukrászdába, moziba, színházba, bábszínházba is. Nehéz volt, hogy hétvégenként a nevelőotthonban mindig bentmaradós voltam. Az óvodában ez azt jelentette, hogy ötven kicsi gyerekre voltunk hárman, a csoport pedig nagyon heterogén volt. Voltak nagyon önálló gyerekek és volt sok halmozottan sérült gyerek is. Az osztályomban két mozgáskorlátozott gyerek tanult, akik nem tudtak egyedül lemenni a lépcsőn és amikor kimentünk az épületből, egyiket a jobb csípőmre, a másikat a balra ültettem.

G. J.: A neved összeforrott a rehabilitációval. Hogyan történt ez?

P. B.: Mindig rehabilitációban szerettem volna dolgozni és egyszer csak jött a hír, hogy elindul a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja (VERCS) a Vakok Állami Intézetében (VÁI). Azonnal jelentkeztem, így kerültem 1979 szeptemberében a VÁI-ba, ahol az első tanfolyam 1980 januárjában indult el.

G. J.: Te lettél a VERCS vezetője. Volt bármilyen szakmai segítségetek?

P. B.: A VERCS indulása előtt Dr. Tolnayné Csattos Márta rehabilitáció témában írta a szakdolgozatát és az Egyesült Királyságból sok brosúrát hozott, amiket felhasznált a közvetlen tapasztalatai mellett, melyeket akkor szerzett, amikor Imreh Emíliával angolai hadirokkantakat kellett rehabilitálniuk. Én 1978 nyarán Angliában voltam au pair, előtte egy hetet töltöttem az RNIB munkatársával, aki intézménylátogatásokat szervezett nekem a Linden Lodge Schoolba, a Dorton House Schoolba és egy Sunschine Homeba. Az RNIB épületében sikerült eljutnom egy térképészeti műhelybe is. Akkor, Londonban láttam először vak embereket közlekedni hosszú fehér bottal, előtte még egy hosszú fehér botot sem láttam. Nagyon szerettem volna ott megtanulni ezt a technikát, de Méhes igazgató azt mondta, hogy Siklós Irén és Ervin Néni, azaz Dosek Lajosné most jönnek haza az NDK-ból, ahol épp egy ilyen tanfolyamon vettek részt. Még abban a tanévben, öten tanultuk meg tőlük a tájékozódás és közlekedést (TK), méghozzá a szabadidőnkben. Én személy szerint Iréntől tanultam.

Mire a rehabilitáció elindult, ennyi biztos módszertan volt a kezünkben. Itthon azonban nem volt hosszú fehér bot, amit elsőként a Szövetséggel közösen csináltattunk meg. Nem volt könnyű helyzet bevezetni, sok vak ember élcelődött azzal, hogy "pecabottal" fognak közlekedni a rehabilitációban. Ervin Néniék becsempésztek néhány botot az NDK-ból, így volt mintánk a gyártásukhoz. Hosszú évekig csak ezek az üvegszálas rugalmas botok álltak rendelkezésre. Azt is a Szövetségnek köszönhetjük, hogy felkérték Ervin nénit olyan vidéki TK tanfolyamok szervezésére vidéki önkéntesek számára, amit a korábban már általuk kiképzettek közreműködésével tartottak meg.

G. J.: Bár először nem mertél pszichológiára felvételizni, az életed mégis csak visszakanyarodott hozzá…

P. B.: Abban az évben felvételiztem az ELTE pszichológia szakára, amikor indult a VERCS. Aki budapesti volt, csak esti tagozatra jelentkezhetett, így a képzés hat év volt. Közben majdnem egy évig Hollandiában voltam ösztöndíjas, ezért kimaradt egy évem, később aztán két évfolyamot végeztem egy év alatt. Az államvizsga a munkám miatt csúszott, utána megszületett a lányom. Szóval a diplomám sok okból később lett meg és végül akkor államvizsgáztam, amikor Lányiné Ágnes alkalmazott a Pszichológiai Intézetben. Pont a napokban lenne a kerek harmincéves jubileum.

G. J.: Hollandiában rehabilitációt tanultál?

P. B.: Igen, a Loo Erf bentlakásos rehabilitációs intézetben voltam ösztöndíjas. Hollandiában otthontanítási rendszer is volt és akkoriban építették ki a régiós központjaikat, illetve kezdték meg az ambuláns szolgáltatásaikat. Ezek nagyon fontos impulzusok voltak az itthoni rendszer fejlesztése szempontjából. Jó lehetőség volt az is, hogy miután hazajöttem Hollandiából, két emberrel otthontanításba kezdtem. A VERCS-en nem tudtam bekapcsolódni a már folyamatban lévő tanfolyamba, ezért ez fontos tapasztalat volt. Szerettem volna mielőbb bevezetni.

G. J.: A munkásságod fontos része a siketvakság. Hogyan kezdtél ezzel foglalkozni?

P. B.: A Hilton-Perkins Alapítvány kapcsolatokat keresett Magyarországon és Csocsán Emmyben jó partnerre találtak. Az alapítvány szakértőket küldött, akik a gyakorlatban dolgozó Királyhidi Dorkát segítették a konkrét munkában.  Akkoriban Ábel András járta az országot és az egészségügyi gyermekotthonokban próbált a siketvak gyerekek nyomára bukkanni. Aztán Potsdamban egy elő-konferencia keretében alaptanfolyamot is tartottak siketvakság témában és mivel ez már a rendszerváltás után volt, utazhattunk. Egy kisebb magyar delegáció vett ezen részt. Ezt követően a Vakok Battyhány László Gyermekotthona iskolai tagozatot, a Vakok Általános Iskolája óvoda tagozatot nyitott siketvak gyermekeknek. Potsdam tehát nagyon jó tapasztalatokat és szakmai kapcsolatokat nyújtott, én pedig az új tantervben elkezdtem tanítani a témát. 

G.J.: Nagyon régen leadtad a doktori disszertációdat, aztán végül soha nem védted meg, pedig korábban hatalmas energiákat fektettél bele. Hogy történt ez?

P. B.: A doktori képzést először a Semmelweis Egyetemen kezdtem, amit lelassított a varsói rehabilitációs szakértő képzés három éve. A témavezetőm váratlanul meghalt és évekig nem volt, aki átvegye tőle a feladatot - legalábbis abban a doktori iskolában. Végül felvételiztem Pécsre. Aztán valahogy mindig adódott valami más, aktuálisan fontosabb dolog, a PhD védés pedig háttérbe szorult. Amikor leadtam a dolgozatot, szükségem volt egy nagyobb lélegzetvételre. Intenzív fél év volt, a második nyelvvizsgát is akkor csináltam. Közben megbízott tanszékvezető voltam a Látássérültek Pedagógiája tanszéken, egy nagyon aktív tantervfejlesztési időszakban a Bologna folyamattal. Minden időt felemésztettek a szakmai munka helyett a heti szintű értekezletek és az akkor éppen hét tanegység, amit tanítottam. Lassan annyi év eltelt, annyi új tudományos forrás jelent meg, hogy már aktualizálni kellett a dolgozatot.

G. J.: Az egyik legnagyobb lélegzetű projekted a kétezres évek elején a látássérült személyek elemi rehabilitációs képzésének kidolgozása volt. Két évfolyam el is végezhette a képzést.

P. B.: Pontosan, ez is átfedésben volt a doktorandusz időszakommal, mert 2005-2006-ban sok civil szervezet alakult meg és szeretett volna látássérült embereknek szolgáltatást nyújtani. Sok munkatársuk nem gyógypedagógus volt, ők végezhették el a képzést. Az első csoport három félév alatt szerzett diplomát, aztán kérvényeztük, hogy a képzés négy félév legyen, mivel nagyon magas óraszámban nyújtottunk egyéni, páros és négyfős csoportos gyakorlatot a hallgatóknak. Csákvári Judit sokat segített a tanterv engedélyeztetési folyamatában. Az elemi rehabilitáció nagyon fontos volt nekem, úgy éreztem, ez a pályafutásom legnagyobb sikere.

G. J.: Aztán valami igazán újba kezdtél, amikor beiratkoztál a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre az Integrált szülő-csecsemő konzultáció szakirányú képzésére.

P. B.: Valójában sosem volt idegen számomra a kisgyermekkor. A hallgatóimnak azt tanítom, hogy a pontos és alapos megfigyelés pótolhatatlan. A megfigyelés a kiindulási helyzet, de gyakran mondom a hallgatóknak, hogy ne feltételezgessenek, hanem sokat kérdezzenek! Ennek jelentőségét Feuersteintől tanultam Jeruzsálemben. A kérdésekre kapott válaszok jóval közelebb visznek a gyermekek gondolkodásának megértéséhez, a valósághoz. Viszont a siketvakság miatt nagyon fontossá vált számomra a nonverbális kommunikáció. Szerettem volna még jobbá válni a megfigyelésben, ezért jelentkeztem a képzésre, amitől aztán végül sokkal többet kaptam!

G. J.: Hogyan került aztán át a képzés a Bárczira?

P.B.: A csecsemők-gyermekek mentális egészségének a témája nagyon közel áll a gyógypedagógiához. Az ISZCSK prevenciós módszer, a felnőttkori mentális egészséget gyermekkorban alapozzuk meg. A közvetlen személyi környezet és a csecsemő interakciójában jelentkező elcsúszások zavart okozhatnak, de az esetek döntő többségében hosszan tartó terápia nélkül is orvosolhatóak. A fogyatékosság, a meglassúbbodott fejlődés a legjobb szándék ellenére is gyakran megzavarja a szülő és a csecsemő közötti interakciót. Nagyon különleges ez a módszer, és nagyon jó ebbe a közösségbe tartozni. Mára majd' kétszázan vagyunk és nagyjából lefedjük az országot. Egyre több gyermekgyógyász, pszichológus, gyógypedagógus, védőnő, kisgyermeknevelő végzi el és alkalmazza ezt a módszert a munkájában. A Semmelweis Egyetem és a Bárczi felváltva indítja a képzést 2014-2015 óta, azonos oktatókkal, azonos tananyaggal, a két képzés teljesen átjárható.

G. J.: Mi legtöbbet az ICEVI kapcsán dolgoztunk együtt. Te a nemzetközi szervezet aktív tagja vagy.

P. B.: Az ICEVI közép-európai koordinálását Kovács Krisztinától vettem át 2017-ben. Ezzel együtt jár az, hogy elnökségi tag lettem és feladatom a rehabilitációs szakcsoport vezetése, valamint felelős vagyok a pszichológusok csoportjáért. Meglátjuk majd, mit hoz a jövő és hogyan folytatom ezt a munkát. A Magyar Pszichológiai Társaság Gyógypedagógiai Pszichológiai Szekciójának elnöki pozícióját is már 2016 óta töltöm be, tavaly újra választottak, de biztosan ez lesz az utolsó időszakom.

G. J.: A COVID miatt részben sajnos okafogyott kérdés, de azért mégis hadd tegyem fel, hogy mit csinálsz most a nyugdíjas élet elején?

P. B.: Egyelőre nem sok minden változott. Óraadóként továbbra is részt veszek az oktatásban, csak alacsonyabb óraszámban.

G. J.: Nem zárulhat a beszélgetésünk anélkül, hogy a jövőbeni terveidről ne kérdeznélek.

P. B.: Terveim mindig vannak. A LÁRESZ dolgozik egy projekten a látássérült fiatalok szexuális nevelésének témájában, amit még szeretnénk tovább fejleszteni. Például nagyon sok olyan szakmai anyag van, amit úgy gondolom, borzasztó hasznos lenne behozni Magyarországra és lefordítani. Sok olyan terület van, ami nem tud kellő figyelmet kapni a napi rutin mellett. Bőven van mit megvalósítani!

G. J.: Megtisztelő volt beszélgetni veled! További jó egészséget és sikeres munkát kívánok! Mert az egyértelműnek látszik, hogy a nyugdíjas éveket is aktívan fogod tölteni.