Mi, fogyatékos emberek is tudunk tenni az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében

A világon számos országban alkalmazzák már a hallássérült-segítő kutyákat, azonban Magyarországon még kevésbé ismert ez a segítőkutya-típus. Loványi Eszter hallássérült emberként “summa cum laude” minősítéssel szerzett doktori fokozatot még szeptemberben, témája a segítőkutyák szerepe a társadalmi integrációban.

Hallássérült emberként milyen kihívásokkal vagy akadályokkal szembesültél a pályaválasztás során?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy izgalmas kihívásokkal találkoztam. Az „akadály” számomra inkább megoldhatatlan feladatot sugall, és szerencsére eddig sok kitűzött célomat sikerült megvalósítanom – a támogató környezetemnek is köszönhetően. Akár a beszéd és az olvasás-írás tanulására, a cochleáris implantációs műtét utáni rehabilitációra vagy a német lektorátusi vizsgámra gondolok vissza, családtagjaimon kívül mindig állt mellettem kiváló szakember, aki hitt bennem és bíztatott. Nemrég volt a doktori védésem, és a járványügyi szabályok miatt csak korlátozott létszám vehetett részt rajta. Igazi dilemmában voltam a meghívott személyek listájának összeállításakor, hiszen annyian segítettek nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült a hallássérülésem. Ez az állomás a szüleim, gyógypedagógusaim, tanáraim, szakemberek és barátaim érdeme is volt, nem csak az enyém. Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon kerülhetett sor a védésemre, egyéves koromban már „jártam ide” fejlesztésre és hallásvizsgálatra, itt végeztem el a főiskolai tanulmányaimat és nem utolsósorban jelenleg is a Bárczi a munkahelyem. Fantasztikus érzés volt, hogy – a vírushelyzet ellenére – ott voltak azok a szakemberek, akik engem tanítottak kisgyermekként, egyetemi hallgatóként, és többükkel ma már együtt is dolgozhatok.

A doktori fokozatod megszerzéséhez egy másik, nagyon tanulságos és felemelő történet is kapcsolódik.

A doktori képzés alatt szembesültem elsőre leküzdhetetlennek tűnő külső akadállyal: a szóbeli nyelvvizsgára vonatkozó jogszabályi követelmények szinte ellehetetlenítették azt, hogy hallássérült emberek is doktori fokozatot szerezhessenek. Ennek hatására megtapasztalhattam azt az összefogást, amit gyermekkoromban: évekig tartó, hosszú lobbimunka után sikerült „megérnünk” egy realisztikusabb elvárásokat támasztó jogszabály-módosítást 2019 nyarán. Ezért is lett számomra a doktori cím nem „csupán” egy tudományos fokozat, hanem egy olyan ügy, amibe sokan beleadtuk a szívünket-lelkünket.

Melyek a legfontosabb leckék, amikre a kondíciód, az ebből fakadó kihívások megtanítottak téged? Én hiszek abban, hogy minden adottság felfogható lehetőségként.

A kihívásokból, amikkel eddig találkoztam, azt tanultam meg, hogy nem szabad feladni a reményt. Mi, fogyatékos emberek is tudunk tenni az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében. Nem célravezető csak a társadalomtól várni a „csodát”. Ha mi is nyitottak vagyunk, akkor nagyobb az esély, hogy a környezet is értékként fog tekinteni a sokféleségre. Nekem könnyű dolgom van olyan szempontból, hogy az attitűdformálás a munkámhoz tartozik, ami egyben a szívügyem is; arról nem is beszélve, hogy az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar melegen támogatja a „Semmit rólunk nélkülünk!” elv és az inkluzív (participatív, emancipatív) szemléletmód érvényesülését. (Fotó: Járdány Bence)

Mit gondolsz, mik azok az alapvető értékek, tulajdonságok, amelyekre egy fogyatékossággal élő személynek szüksége van a környezetétől, hogy integrálódni tudjon egy közösségbe?

Nagyon sokoldalú és komplex folyamatról beszélhetünk, de elsőként az el- és befogadó hozzáállás jutott az eszembe. Természetesen nem csak szubjektív, hanem az objektív tényezők is elengedhetetlenek (pl. akadálymentesség, szükséges segédeszközök rendelkezése állása, egyenlő esélyű hozzáférést biztosító jogszabályi háttér), de a környezet pozitív, támogató attitűdje nélkül nagyon nehéz boldogulni. Ez vonatkozik a szűkebb és tágabb környezetre is, egészen akár a döntéshozói szintig.

Mondtad, hogy “nem célszerű a társadalomtól várni a csodát” az esélyegyenlőség előremozdítása érdekében. Az aktivizmuson túl, mit gondolsz, milyen attitűdre van szükség az érem másik oldaláról a tolerancia kiterjesztéséhez?

Úgy érzem, hogy ennek is oda-vissza kell működnie, tehát a tolerancia eszméjének elterjesztése közös feladat. Nekünk is kell „tanítanunk” a társadalom tagjait, úgy, hogy aktívak vagyunk, hallatjuk a hangunkat és beszélünk a minket érintő kérdésekről, az életünkről.

Ez egy hatékony út lehet, mert úgy látom, hogy sokszor az ismeretlentől való félelem szül távolságtartást és előítéletet.

2015-ben megjelent a Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! című mesekönyved, amely a vakvezető, hallássérült-, mozgássérült-segítő, autistasegítő és terápiás kutyák világát és gazdáik mindennapjait mutatja be. Mi volt a célod a könyv megírásával? Kinek szól?

A mesekönyv ötlete a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület önkéntes munkatársaival tartott szemléletformáló foglalkozásokon átélt pozitív tapasztalatoknak köszönhetően fogalmazódott meg bennem. Jó volt látni, hogy a kisgyermekek általában még mennyire természetesen kezelik a sokféleséget és a sokszínűséget, illetve a segítőkutyáink jelenléte hogyan járul hozzá az oldott légkör kialakításához. A legtöbb ember örömmel barátkozik a segítőkutyákkal, így ők akaratlanul bevonzzák hozzánk a beszélgetőtársakat. Olyan erős szokott lenni az érdeklődőkben a vágy, hogy megismerkedhessenek a segítőkutyáinkkal, hogy inkább leküzdik az esetleges tabukat és zavartságot, amit a fogyatékosságunk okoz bennük. A mesekönyvvel ezt a két magától értetődőnek tűnő lehetőséget aknáztam ki, a gyermekek nyitottságát és a segítőkutyák jótékony hatását. A kiadvány elsősorban óvodás és kisiskolás korosztálynak szól, de a visszajelzések szerint felnőttek, szülők, pedagógusok is szívesen olvassák.

Kicsoda Kuku? Miben tud segíteni a hallássérült személynek egy hallássérült-segítő kutya?

Kuku az első hallássérült-segítő kutyám, közel 14 éves, már nyugdíjas. Az ő munkáját követte Mák, aki szintén golden retriever. Kuku szerencsére, a kora ellenére, jó egészségnek örvend és a család nagyon megbecsült tagja. A hallássérült-segítő kutyák alapfeladata különböző zajok (pl. vekkercsörgés, kopogtatás, tűzriasztó) és hangok (pl. babasírás, gazda nevének szólításának) jelzése. Én is tapasztalom, hogy ez mekkora biztonságérzetet jelenthet, főleg alvás közben, hiszen akkor szinte megszűnik számomra a külvilág (a hallásjavító eszköz az éjjeli szekrényen van, a szememet pedig becsukom). Mégis a lelki segítség és az idegen, halló emberek felé vezető kommunikációs híd a legnagyobb érték számomra azok közül, amit Kukutól és Máktól kapok. Például a segítőkutyáim nélkül többször kerültem olyan szituációba, hogy utcán a járókelőket annyira váratlanul érte a „furcsa” kiejtésem, hogy amikor megszólaltam, csak elfordultak és otthagytak. Valószínűleg azért, mert amikor hirtelen hallhatóvá vált az én láthatatlan fogyatékosságom, nem tudták, hogy lehetne kezelni ezt a helyzetet. Amikor segítőkutyával voltam, ilyen szinte sose fordult elő velem. Még ha zavarba is jöttek, leguggoltak és egy ideig simogatták a segítőkutyámat, aztán miután átgondolták az eseményeket, felálltak és újrakezdhettük a beszélgetést. Nem csak a személyes élményeim, hanem vizsgálati adatok is alátámasztották azt a feltételezésemet, hogy a segítőkutyák a fizikai segítségen túl előmozdíthatják a gazdájuk pszichés, mentális és szociális jólétét. Mindig is nagyon foglalkoztatott ez a terület, ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy doktori kutatásomat is ebben a témában végezhettem (Eszter disszertációjának címe „A segítőkutyák szerepe a társadalmi integrációban – egy emancipatív kutatás eredményei” - a szerk.). (Fotó: Járdány Bence)

Kinek van szüksége általában segítőkutyára?

Nagyon széles a skála, hogy ki, miért és milyen segítséget igényel egy segítőkutyától: ma már nem csak látássérült, hanem mozgássérült, hallássérült vagy autizmussal élő emberektől az epilepsziás vagy klausztrofóbiás gazdákon át diabéteszes vagy gluténérzékeny gazdáknak is képeznek kutyákat. Az is változó, hogy egy gazda fizikai vagy inkább a lelki segítségre támaszkodik nagyobb mértékben – ez attól is függhet, hogy miben érintett az illető (pl.  pánikroham megelőzésében nagy szerepet játszhat a segítőkutya terápiás hatása). Azonban fontos kiemelni, hogy abban a tekintetben sem vagyunk egyformák, hogy kinek ajánlott a „segítőkutyás” életmód. Két egyszerű példával élek: ehhez kutyabarátnak kell lennünk és egy segítőkutyával való együttélés sok felelősséggel, kötöttséggel jár. (Fotó: Heim Alexandra)

A segítőkutyáiddal rendszeresen tartasz különböző attitűdformáló foglalkozásokat óvodákban, iskolákban és munkahelyeken.  Miből állnak ezek a foglalkozások?

Az Egyesület munkatársainak jelentős része segítőkutyával rendelkező szakember (pl. mozgássérült kiképző, látássérült pszichológus, egyidejűleg látás- és mozgássérült szociális munkás, hallássérült gyógypedagógus-szociológus). Régi álmom valósult meg, amikor 2011-ben közösen kidolgoztuk a szemléletformáló programjainkat különböző korosztályok számára, egészen az óvodás gyermekektől a felnőtt személyekig. A foglalkozásokon nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a résztvevők személyesen találkozhassanak velünk, tapasztalati szakértőkkel. Úgy látjuk, hogy a közös élmények fogyatékossággal élő emberekkel pótolhatatlanok, és reményeink szerint sikerül azt a rejtett üzenetet is átadnunk, hogy mi valamennyien képesek vagyunk hasznos munkát végezni a társadalomban – amennyiben a környezet is lehetővé teszi. A sajátélményű foglalkozások kulcseleme az interaktivitás biztosítása és a segítőkutyák bevonása.

A hallássérülésed miatt a gyerekkorodnak nem voltak “elemi” részei a mondókák, mesék. Van ehhez köze annak, hogy pont egy gyerekeknek szóló mesekönyvbe fogtál anno?

A mesék és a mondókák valóban sose voltak annyira természetes részei a hétköznapjaimnak. Bár eddig nem tudatosult bennem, sok igazság lehet a kérdésben. Ugyanis a Kuku és barátai mesekönyv ajánlása is így szól: „Szüleimnek, tanáraimnak és barátaimnak, akik rendíthetetlenül hittek bennem. Abban, hogy valaha meg fogom érteni, amiket mesélnek, mondanak nekem.” Például édesanyám a szokványos mesék helyett gyakran történeteket talált ki rólam. Leegyszerűsítette a szöveget, és úgy mesélte nekem azokat.

Te a tanulmányaid kezdeteitől fogva integrált környezetben tanultál. Mit gondolsz az integrált - szegregált oktatás kérdéskörről?

A szüleim fontosnak tartották, hogy a lehető leggördülékenyebben be tudjak illeszkedni a halló emberek közösségébe, ezért az inkluzív-integrált oktatás és a hangos beszédtanulás útját választották számomra. Felnőtt fejjel én is így döntöttem volna a helyükben: életem egyik legboldogabb időszaka volt, amikor a Gyermekek Háza nevű inkluzív iskola diákja lehettem. Nekem ez vált be, azonban a szegregált, speciális iskolai oktatást is fontosnak tartom, hiszen az emberi sokszínűségből adódóan eltérnek az egyéni szükségletek, pl. a fogyatékosság típusa, súlyossága, fellépésének ideje, személyiségjegyek, a környezetben rejlő lehetőségek. Egyénfüggő lehet, hogy kinek, milyen életszakaszban, milyen típusú oktatás válik be, ezért azt érzem ideálisnak, ha egy társadalomban adottak a feltételek a választáshoz, hogy ne legyen akadály valamilyen oktatási forma elérhetetlensége, ésszerű korlátok között maradó anyagi okok vagy kapacitáshiány miatt, és az érintett személyek (vagy gyermekek esetében a szülők) csakis az objektív információk ismerete alapján és korrekt tájékoztatás után mérlegelhessenek, dönthessenek, természetesen az egyéni adottságokat, képességeket figyelembevéve. Ekkor nem csak az integrált-szegregált oktatás, hanem az állapotjavító eljárások, alapsegédeszközök, egyéb életvitelt segítő eszközök, személyi segítői szolgálatok vagy akár a segítőkutyák kérdéskörére is gondolok.

Mit gondolsz, neked mi az a tulajdonságod, ami hozzásegített ahhoz, ahol most tartasz a pályádon?

Ötéves lehettem, amikor egy hölgy – teljesen jóindulatúan – ahhoz a nagyothalló barátnőmhöz hasonlított, akivel együtt jártunk hallás- és beszédfejlesztésre. A másik kislány gyönyörűen beszélt (nála a nyelv elsajátítása után lépett fel a hallássérülés), telefonálni is tudott. Én csak akkor kezdtem el szavakat kimondani, és hallókészülékkel is alig tudtam támaszkodni a hallásmaradványomra. Éppen a gyógypedagógustól jöttünk el, amikor megszólított a hölgy: „Nézd, Évike milyen szépen beszél és milyen jól hall! Ha többet gyakorolnál, Te is ilyen ügyes lennél!”. Érteni már viszonylag jól értettem, és mély nyomot hagytak bennem a szavai. Hiába telt el harminc év, emlékszem, csak néztem rá édesanyám kezét fogva, és akkor határoztam el: mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megtanuljak úgy beszélni és hallani, mint Évike. Annyira szerettem volna, hogy az én szüleim is büszkék lehessenek rám! A telefonálás ugyan álom maradt, de a beszédtanulás sikerült. Bármennyire fájt akkor a hölgy megjegyzése, hatalmas lökést adott nekem ezzel. Talán ennek köszönhetően szilárdultak meg bennem igazán azok a tulajdonságok, amik segítettek elérni a céljaimat: akaraterő, szorgalom, kitartás, maximalizmus. Nem biztos, hogy mindegyik minden helyzetben jó tulajdonság, de ezek nélkül lehet, hogy nem sikerült volna. 

Sokat foglalkozol gyerekekkel. Rajtuk keresztül hogy látod - elfogadóbb, nyitottabb lett a társadalom a fogyatékossággal élőkkel szemben a te gyermekkori tapasztalataidhoz képest?

Erre a kérdésre nehéz válaszolnom, azért is, mert az esetleges negatívabb élményeim sosem a gyermekekből, hanem inkább a felnőttekből eredtek. Biztos vagyok benne, hogy például, amikor az óvópedagógusom azzal fogadta édesanyámat, hogy az Anyák napi műsorban nem szán nekem szerepet, mert csak rontanám a csoport teljesítményét, az óvodástársaimnak az lett volna természetes, ha én is velük ünnepelek. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy a kisgyerekek kivétel nélkül egyformán nyitottak, de úgy veszem észre, hogy náluk gyorsabban el lehet érni változást. Megértem azokat a kollégákat, akik jobban szeretnek inkább gyerekeknek tartani szemléletformáló foglalkozásokat, de én a felnőtt korosztályban is hiszek – nagyon sok nyitott emberrel találkozunk a munkahelyi tréningeken. Egy valamit nagyon megtanultam az egykori gyógypedagógusaimtól: ezt csak optimizmussal lehet csinálni. Így bízom benne, egyre több felnőttnek lesz alkalma sajátélményű tapasztalatot szereznie fogyatékos személlyel, illetve az integrált nevelés-oktatás térnyerésének köszönhetően felnő egy elfogadóbb, toleránsabb generáció, és előbb-utóbb mindannyian jobb társadalomban élhetünk. (Fotó: Járdány Bence)

Interjú: Solti Hanna
Borítókép: Járdány Bence